Az 1975. szeptember 30-án, Bejrút közelében bekövetkezett légikatasztrófa a magyar polgári repülés egyik legnagyobb és legrejtélyesebb tragédiája. A Malév 240-es járat Tu-154 típusú gépe a tengerbe zuhant, a fedélzeten tartózkodó 60 ember közül senki nem élte túl. Fél évszázad múltán sincs hivatalos ok, nincs előkerült fekete doboz, és a rendelkezésre álló dokumentumok hiányosak. A tragédiát körülvevő történelmi, politikai és katonai összefüggések miatt ma is több valószerű forgatókönyv él egymás mellett.
Bejrút, 1975: háborús háttér és különös előjelek
A járat menetrend szerint Budapestről indult volna délután, de az indulást többször elhalasztották. Az esti órákban a repülőtér rövid áramszünete is késleltette a felszállást, végül éjjel emelkedett a levegőbe a HA-LCI lajstromjelű Tu-154. Az út Ciprusig eseménytelen volt, Bejrút megközelítésekor azonban a légiforgalmi irányítás várakozó kört kért. A gép hajnalban tűnt el a radarról, röviddel a leszállás előtt.
A térségben ekkor zajlott a libanoni polgárháború, amelynek frontvonalai, fegyveres frakciói és külső kapcsolódásai folyamatos kockázatot jelentettek a polgári repülésre. A kelet-európai blokk országai a palesztin szervezetekkel aktív kapcsolatban álltak, humanitárius és háttérlogisztikai csatornákon keresztül is. A járat célállomása, a harcok sújtotta Bejrút, 1975 őszén egyre kevésbé számított biztonságosnak, több légitársaság már felfüggesztette a járatait.
Miért lehetett célpont egy polgári járat?
A hivatalos vizsgálat nem ad magyarázatot arra, mi történt a levegőben, de szemtanúk szerint a gép felrobbant, mielőtt a tengerbe zuhant. Ez a tapasztalat több, egymást nem kizáró forgatókönyvet táplált.
- Fegyverszállítmány gyanúja: A hetvenes években nem volt példátlan, hogy kelet-európai csatornákon katonai felszerelés jutott a közel-keleti frontokra. Felmerült, hogy a 240-es járat utasterének egy részét csomagtérként használták, lezárt ládákkal. Ha így volt, a gép rakománya önmagában célponttá tehette.
- Célponttá váló utasok: A feltételezések szerint a fedélzeten lehettek harcoló felekhez köthető személyek, vagy úgy gondolhatták a támadók, hogy magas rangú vezetők utaznak a gépen. Egy konfliktuszónában ez önmagában is elegendő ok lehet egy merényletre.
- Légvédelmi incidens: A háborús helyzetben működő, fragmentált légvédelem hibázási tere nagy. A leszálláshoz közeledő, alacsonyan haladó utasszállító gép könnyen válhatott tévesen azonosított célponttá.
Ezek az elméletek egymást árnyalják: ha a gép fegyvert vitt, nőtt a kockázat; ha veszélyesnek ítélt utasokat szállított, szintén. A késlekedések, az útvonal és a légiforgalmi körülmények mind olyan tényezők, amelyek egy ilyen helyzetben sajnos összeadódhatnak.
Vizsgálat, amely félbemaradt: roncs, fekete doboz, eltűnő iratok
A roncsok a bejrúti partoktól nem messze, több száz méter mélyen fekszenek a tengerfenéken. A mélység, a költségek és a politikai akarat hiánya együtt oda vezetett, hogy nem emelték ki a gépet, és a fedélzeti adatrögzítő sem került felszínre. Pedig a fekete doboz, a pilóták és az irányítás közti teljes kommunikáció, illetve a rakományt dokumentáló iratok döntő bizonyítékokat jelentettek volna.
A katasztrófa utáni hetekben és hónapokban folytak hivatalos egyeztetések és helyszíni lépések, de az eljárás gyorsan kifulladt. A bejrúti irányítás felvételei részben hiányosak, a fuvarlevél nem került elő, az utaslista sem teljes. A mentés során előkerült maradványokat a helyi viszonyok miatt nehezen tudták azonosítani, a háborús káosz pedig a dokumentációt is megnehezítette.
A későbbi években, a rendszerváltást követően több próbálkozás történt az iratok és a nemzetközi kapcsolatok újranyitására, de áttörés nélkül. A hozzátartozók számára jóval később, külön eljárásokban rendeződött kártérítés, ám ez sem hozott tényszerű lezárást.
Emlékek és a nyomozás
Mivel az állami vizsgálat nem jutott el az ok-okozati lánc végére, a történet jelentős része a nyilvánosságban, újságírók, kutatók és a hozzátartozók kitartó munkáján keresztül maradt életben. Készült több dokumentumfilm és hosszú riport, amelyek interjúkkal, archívumokkal és mozaikszerű bizonyítékrészletekkel igyekeztek közelebb jutni az igazsághoz. Ezekből kirajzolódik, hogy a gép sorsa egy olyan geopolitikai térben pecsételődhetett meg, ahol polgári és katonai szempontok veszélyesen összemosódtak.
A mai napig fellelhető beszámolók szerint a levegőben történt robbanásról több, egymástól független szemtanú számolt be, és a mentésben részt vevő források is találtak erre utaló jeleket. A hivatalos iratok hiányosságai, a kulcsfontosságú adathordozók és jegyzőkönyvek elő nem kerülése miatt azonban ezek a mozaikok bizonyosság helyett csak valószínűségeket adnak.
A Malév 240-es járatának tragédiája így nem csupán egy légikatasztrófa története. Egyúttal emlékeztető arra, hogyan veszítheti el a köz érthető és ellenőrizhető magyarázatokhoz való jogát akkor, amikor a háborús valóság, a titkosság és a külpolitikai érdekek sziklakemény falat húznak a tények és a nyilvánosság közé.
A fél évszázados évforduló alkalom arra, hogy a kevés, de hitelesen rekonstruálható adatot továbbra is megőrizzük, és a különböző szereplők – állami, nemzetközi és civil – újra és újra feltegyék a kérdést: lehetséges-e még valaha érdemi feltárás. Amíg a roncs és a fedélzeti adatrögzítő a tengerfenéken marad, addig a legfontosabb bizonyítékok is elérhetetlenek.
Ami ma biztonsággal kimondható: 60 ember vesztette életét egy konfliktuszónába tartó menetrend szerinti járaton, és a hivatalos eljárás nem hozott olyan eredményt, amely kétséget kizáróan megnevezné, miért történt a tragédia. A történet addig marad nyitott, amíg a tényekhez vezető kulcsok nem kerülnek felszínre.
A magyar áldozatok neve és listája:
- Pintér János parancsnok
- Kvasz Károly másodpilóta
- Horváth István fedélzeti mérnök
- Mohovits Árpád pilóta
- Majoros László hajózó
- Kmeth Ágnes utaskísérő
- Fried Richárd utaskísérő
- Szentpály Mercedesz utaskísérő
- Herczegh Miklósné utaskísérő
- Németh Lászlóné utaskísérő
- Glausius Gábor utas.