Kiskunfélegyházán járt Kiss Ádám! – Ezt még visszakapod!


Nem kertelek, majdnem bef*stam! Pedig úgy futottam neki annak az estének, hogy engem ezek ketten tutira nem röhögtetnek meg.

Az egész azzal indult, hogy hántolt, pörkölt napraforgót eszegettem otthon, míg vártam haza a feleségem. Az időnk ki volt számolva, tekintve, hogy cirka ¾ 7-re ért haza a nejem, és nyolckor már kezdődött is az előadás. Hogy mégse menjünk üres gyomorral, az én életem drága párja kezembe nyomott egy fél literes joghurtot, ennyire mégiscsak van időnk. Kb. a felénél sújtott belém a felismerés, a joghurt, és a szotyi együtthatásának vonatkozásában. Rettegésem nem volt alaptalan, de erről majd később, hiszen nyugodt voltam, ők ketten nem röhögtetnek meg annyira.

Ez így is volt mindaddig, míg Benk Dénes állt a színpadon. Nem mondom, voltak jó poénjai is, de nem az én stílusom a trágár, altesti humor. Leginkább a saját, és mások nemi szervei köré font csattanók nem vittek magukkal, és ami a legfontosabb, nem rázták meg a hasam. Aztán eljött a pillanat: „Hölgyeim és Uraim! A színpadon Kiss Ádám!” Ekkor még nyugalom volt bennem, bár némi morgás már hallható volt gyomormagasságban. Nem volt vicces, mint ahogy Kiss Ádám sem. Az első nyolc percben dühös is voltam. Miért ilyen silány műsort hozott? Ide jó lesz ez is? Hát a frászt! „Ádámka” egyszerűen csak bemelegített, mint a focista, mielőtt a pályára lépne. Aztán, bumm, beütött az első poén. Nem tudom, mi lett velem. Az hagyján, hogy én nem, de a feleségem sem. Soha nem látott röhögésben törtem ki, és istenemre mondom, nem miért. Nem emlékszem Ádám egyetlen szavára sem, csak arra, hogy cirka 5-10 másodpercenként durrantotta el a keményebbnél, keményebb poénokat, és még újra, és újra, mintha látta volna, hogy már levegőt sem kapok, a görcs egyre jobban húz össze, és az a bizonyos buborék elindult felfelé. Hát kérem, kapaszkodtam a szék támlájában, és iszonyat erővel harcoltam a záróizmaimmal. Próbáltam én kiabálni, hogy „elég!”, de nem jött ki hang a torkomon. Akartam integetni, hogy hagyja abba, de nem mertem elengedni a szék karfáját, mintha azzal zárnám ánuszom. Borzalom volt, és Ádám csak tette rá a poénokat, egyre másra, mind közelebb sodorva engem a totális megszégyenüléshez. De nem, megkegyelmezett. Hagyott nekem kb. fél percet, hogy összeszedjem magam. Fél percet… Hála Istennek, elég volt! De csak ahhoz, hogy ne legyen katasztrófa. Mikor felegyenesedtem a székemben, rá kellett döbbenjek, a körülöttem ülők már nem is nagyon Kiss Ádámon nevettek – mit nevettek? Röhögtek! – hanem inkább rajtam. 110 kg rángatózó, vinnyogó háj, kb. úgy, mintha Jabba a hutt nem létező talpáét csiklandoznák. Nevettek, mert nem tudták, mekkora veszélyben is voltak.

Most pedig – mint Regős Bendegúz – szent esküvel fogadom: Kiss Ádám! Ezt egyszer visszakapod! 

Hozzászólások