szabadteri

A súlyos értékcsorbulással küzdő darab


Shakespeare egyik klasszikusát a Vízkereszt, vagy amit akartok című művet 2017. júliusában mutatták be Szegeden, a Szabadtéri Játékokon. A szombati előadás ambivalens érzéseket keltett bennem.

Béres Attila rendező kiragadta az alkotást az Erzsébet korból, s modernizálta a művet. Ez alapvetően jól is alakulhatott volna, ha nem vitte volna túlzásba a profán elemeket. A monumentális díszletekkel kialakított homokos tengerpart, a mesterséges tó, a hármas felosztású (vertikális) színpadkép rengeteg lehetőséget nyújthatna a kiváló korhű produkcióhoz. Ám a dekoratív elemek többsége nem láttak el funkciót, és jelentéstöbblettel sem bírtak. A darab első néhány percében a zenei aláfestés, a fehér kanapé, Orsino (Görög László) hófehér öltönye sugallja, hogy egy posztmodern feldolgozással állunk szemben. Az elfogadás mindaddig sikeres is volt, amíg Viola (Tenki Dalma) és Olivia (Pálmai Anna) a szerelemről való elmélkedés közben egymást követően többször meg nem csókolták egymást. Nem beszélve a „Bunkó vagy!” című betétdalról, különböző káromkodásokról, vagy az intertextualitás eszközének manifesztalizációjáról, a Star Wars „Én vagyok az apád!” mondat elhangzásáról, amik szinte sárba taposták a shakespeare-i értékeket. Zavaró volt, hogy Béres Attila az egész művet befolyásoló hangsúlyeltolódást alkalmazott, azzal, hogy az amúgy jelentéktelenebb karaktert állította be a központba, így Malvoliot érő gúnyolódások köré fűzhető fel a produkció gondolatmenete.

A színészeknek nehéz feladatot jelentett belehelyezkedni ebbe az abszurd elképzeléseket felvonultató darabba, a legtöbb művésznek harsány játékukkal egyáltalán nem sikerült magára ölteni a karaktereket, ellentétben Alföldi Róberttel, aki teljes mértékben képviselni tudta Malvolio értékrendjét. Meglátásom szerint, a produkció sikeresebb, tökéletesebb lehetett volna, ha a rendező nem írta volna át öncélúan az eredeti sorokat, s több shakespeare-i veretes szöveggel esélyt ad a neves művészeknek tehetségük újbóli megcsillantására.

Összegezve, a nézők egy része csalódottan távozott a produkció után, hiszen egy csillogással tele, mondanivalóját tekintve üres előadást tekinthetett meg. A legnagyobb problémát abban vélem felfedezni, hogy Béres Attila elfelejtette a színház társadalmi feladatát, ami a színvonalas kultúra közvetítése, amit helytelen eszközhasználattal és harsány színészi játékkal, csupán a mű profán módon való átírásával képtelenség elérni.

Hozzászólások